fotótörténeti kalandozásunk során most a hetvenes évek amerikájába visz utunk.
eddigre a fotográfia már elfogadott, mint a művészet egyik ága. nagy küzdelem volt, egyidős a keletkezésével, de már lezárult; nem tudom mikorra szokták tenni a végét, de szerintem legkésőbb már a második világháború előtt egyértelmű kellett hogy legyen.
a színes negatív kikisérletezése a második világháború környékén kezdődött a világ számos pontján, kezdetben (nyilván) nem sok sikerrel, aztán egyre többel (nyilván; bár ez egy eléggé modernista megjegyzés, nomindegy...)...
szóval a lényeg az, hogy a hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére a színes fényképezés már elterjedt volt: színes plakátok/reklámok és a családok is fényképezhettek már színesre ha kedvük tartotta, mert elérhető volt (értsd: az usa-ban). sőt, a színes polaroid is nagyjából ez idő tájt jelent meg, nem tudom, hogy pontosan mikor... (előtte volt fekete-fehér polaroid, ami ma már meglepőnek tűnik, de így volt becsszó)
de a fotóművészetben még nem voltak bevettek a színes képek. ez talán kevésbé meglepő, mint elsőre tűnik: a fotóművészek a fekete-fehér nyersanyaghoz értettek, azon tanultak, annak volt kialakult formanyelve, az volt megbízható nyersanyag. arról se feledkezzünk meg, hogy sok fotóművész megélhetése nem a művészeti tevékenysége, hanem a fotóriporterkedés és ebben az időben az újságok nagyja fekete-fehér (sőt még nagyon sokáig az), tehát itt is inkább ezt használják.
aa
aa
a cím alapján nem nehéz kitalálni, hogy most a színes fotógráfia egyik úttörőjével fogunk megismerkedni, aki amerikai és a hetvenes években indult a pályafutása:
stephen shore-ral
és fényképeivel:
aa
aa
meeting street, charleston, south carolina, 1975
aa
shore 1947-ben született new york-ban, első albuma, az american surfaces 1972 és 1973 között készült képeket tartalmaz, tehát már fiatalon megtalálta a saját hangját. a neten fellelhetőek róla a "kötelező" érdekes adatok, hogy milyen korán kezdett érdeklődni a fotográfia iránt és már 6 évesen volt sötétkamrája és hogy ő volt az (n+1)-edik fotográfus, akinek életében önálló kiállítása volt a metropolitan museum of arts-ban (n=1 amúgy, de ez szerintem teljesen érdektelen; aki megmondja, hogy ki volt az n=0, az kap csokis sütit, de nem tőlem, mert szerintem az sem lényeges). viszont az album címe nagyon találó, többnyire banális, "tipikus amerikai" élethelyzeteket látunk -persze az más kérdés, hogy mennyiben határozták meg shore fotói, hogy mit képzelünk magunk elé tipikus amerikai banális élethelyzet címszó alatt- vegyítve ezt az album készülése alatt és készüléséért tett utazásokat bemutató "szubjektív napló" jellegű képekkel, mint ezek:
aa
westbank motel, idaho, 1973
aa
aa
valamint találkozhatunk még névtelen emberek portréival, akikkel shore szintén az utazások során került kapcsolatba:
aa
oklahoma city, 1972
aa
a porték nem akarnak "személyes tragédiák"-ról beszámolni, társadalmi rétegek helyezetét bemutatni, szóval semmi olyat, amit a tradicionális szociofotó vagy a művészi portrék el szeretnének érni. általában csak az évszámról és a településről értesülünk, a foglalkozásról is csak akkor, ha nyilvánvaló a kép alapján (mert akinél a benzint töltő cső van, az nem lehet más, mint a...). emellett több képen is látjuk stephen shore zöld dodge-át (benzinkútnál, esőben és a lámpánál állva belülről, amint shore fotózó kezének árnyéka látható az aszfalton).
aa
az talán érdekes lehet a fiatalságából, hogy már 17 évesen megismerkedett andy warhollal és a warhol factory rendszeres látogatója lett és sűrűn fényképezte az ott megfordulókat.
aa
kezdetben stephen shore kisfilmes kamerát használt (35mm), majd fokozatosan tért át az egyre nagyobb formátumú gépekre.
aa
1982-ben jelent meg uncommon places című albuma, amiben a korábbiakhoz hasonló képeket találunk addigra teljesen kiérlelt stílusban, és ami talán még nagyobb hatást gyakorolt a fotótörténetre, mint az american surfaces.
1982-ben jelent meg uncommon places című albuma, amiben a korábbiakhoz hasonló képeket találunk addigra teljesen kiérlelt stílusban, és ami talán még nagyobb hatást gyakorolt a fotótörténetre, mint az american surfaces.
aa
holden street, north adams, massachusetts, 1974
aa
aa
sunset drive-in, amarillo, texas, 1974
aa
tudom, hogy nem ez a legjobb fokmérője stephen shore fotóművészetre gyakorolt hatásának, de a flickr-ön található olyan csoport, amibe az american surfaces és az uncommon places albumok szellemében készült képeket gyűjtenek:
http://www.flickr.com/groups/stephen_shore/
aa
egy oldal, ahol viszonylag sok kép található tőle a kezdetektől napjainkig:
http://www.billcharles.com/shore/stephenshore_1.htm
aa
egy oldal, ahol viszonylag sok kép található tőle a kezdetektől napjainkig:
http://www.billcharles.com/shore/stephenshore_1.htm
aaa
aki pedig magától stephen shore-tól szeretné hallani, hogy mit gondol a fényképezésről és hogysmint van ez az egész annak itt van ez a videó:
aaa
2 megjegyzés:
sajnos még nem tudtam megnézni a tube-os videót, de a belinkelt honlapra ellátogattam, és mondhatom, a legkissebb mértékben sem okozott csalódást. már én is kezdem unni, h mikor néhanapján ide bekommentelek, általában csak abból élek, h "xy képeiről ez meg ez a festő/filozófus/dokkmunkás/illegális bevándorló/stb jut eszembe"... DE: jelen esetben mégiscsak túlcsordul bennem a szándék, h megfogalmazzam kristályosodni látszó benyomásaimat a shore-képekről: tiszta edward hopper. az elrendezése legalábbis mindenképp. a hopper elég furán komponál össze egy képet: ha pl megfest egy épületet vagy házat, akkor általában lehagyja egy részét, amit vhogy a kognitív sémáim odakövetelnének - és ugyanezt teszi a belső terekkel is. itt most tudnék sorolni sok dolgot, de lusta vagyok ezeket egyenként belinkelni, úgyh aki nem hiszi, járjon utána a wikipedián a válogatott hopper-képjegyzékben: http://en.wikipedia.org/wiki/Edward_Hopper#Selected_works
olyanokra gondolok, mint a híres Cape Cod Morning; a High Noon; az Intermission határozottan (bár asszem arról épp nincs megjeleníthető változat a wikin), de a '46-os el palacio is ide tartozik - ha nem is a levágás, mint inkább az épületek és a reklámlogók miatt; és még nagyon sok festménye, amit itt nem szándékozok felsorolni.
érzésem szerint stephen shore határozottan ezt az irányt építi tovább: a belógó dolgok, a tárgyias környezet, az első látásra elcseszettnek tűnő elrendezés. ez utóbbi talán onnan jön, h a képekkel - a kép fogalmában itt, annak ellenére, h most a fotókról beszélek, a festményeket is beleértem - kapcsolatos előzetes elvárásaink közé tartozik, h egy fotó vmi egészet ragadjon meg - egy dolgot, egy életképet, egy embert a saját maga teljességében. a holizmusból eredő elvárások pedig, ha nem is szükségszerűen, de bensőséges módon összekapcsolódnak a homogenitás fogalmával: ha egy dologgal, mint egésszel foglalkozunk, akkor muszáj, h annak minden eleme kapcsolódjon egymáshoz, és képviseljen egy elemnyi részt abból a kohéziós erőből, ami az egészet összetartja. teszem azt: ha egy sörgyári munkást fotózok műszak után a gyárkomplexum előtt, nem fogok a háttérbe pezsgővel koccintó öltönyös yuppie-kat állítani. (már persze ez egy elég kezdetleges példa - inkább analógia, de még annak is rossz -, és fel lehet hozni ellene dolgokat, mert nem feltétlenül kizáró dolgokról van itt szó, de legyen annyi elég, h most a művekkel kapcsolatos előzetes elvárásainkról beszélek, és jelen esetben a munkás drámai elidegenedettségének ábrázolását hétköznapi értelemben nem tartjuk összeférhetőnek a yuppie-kkal)
mire is akartam ezzel kilyukadni? hogy ugyanúgy egy fotó kompozíciójától is hajlamosak vagyunk elvárni a homogenitást - pl hányszor megjegyzik már, ha fényképezel, és levágod vki lábát vagy egy épület tetejét stb. - az adott dolognak teljes egészében kell reprezentálódnia. és véleményem szerint ezt az elvárást forgatja ki a hopper és a shore a kompozíció szokatlanságával, amit a shore városi fotóin az képvisel, h mindig belóg vmi a képbe (egy benzinkút, egy teherautó vége, két autó stb). a homogenitást épp ezekkel az eszközökkel bontja meg: nem érzem azt, h ez itt vmi egész, hanem épp ellenkezőleg, az a benyomásom támad, h ez "csak" a része, részlete vminek (tágabb kontextusban a valóságnak, és akkor bele lehetne magyarázni egy önreflexív jelentésréteget is a fotón mint a valóság egy szeletén, kivágatán keresztül). mindenesetre ahelyett, h egy egészet ábrázolna, sok más - ha nem is egymással kibékíthetetlen - dolgot helyez egymás mellé. ez talán a hoppernél kontrasztosabb, mert ő imádja az ember építette képződmény mellé odabiggyeszteni a természetet, de a shore is sűrűség szempontjából vmi hasonlót csinál, ha nem is érződik rajta a hopperihez hasonló ellentétezés. lényeg a lényeg: a fotókba belógó dolgok bennem azt implikálják, h nekem kell vhogy mentálisan kiegészítenem a tovább folytatódó/folytatható - azaz a belógó - részt, amit már a fénykép nem tud befogni teljesen - sőt szinte egyáltalán nem -, mert be van határolva, csak mentálisan tudok belehelyezkedni.
nesze nektek a kommentstílusom! tele szubjektív dolgokkal, és még érthetetlenúl is adom elő... kajáljátok! :P
még ki kezdi unni azt, hogy miből élsz ha ide kommentelsz? szerintem egy ilyen fórumon ez teljesen rendben van, sőt jöhetne több is, akár csak vélemények is a fotókról.
fura, valahogy nekem hopper nem ugrott be. látok közös pontokat, de nekem nem tűnik közvetlennek a kapcsolat. majd lesz egy bejegyzés amúgy shore és eggleston közvetlen festői előzményeiről, az nagyon érdekes lesz, becsszó.
a másik, ami fura nekem, hogy nálam hoppernél nagyon ritkán merül fel, hogy a kognitív sémáim követelnének valamit. persze az, amit említesz, hogy ha lehagysz valamit, pl egy lábat egy képről, akkor azt sokan kikérik maguknak, az megvan. csak szerintem van itt egy különbség: általában akkor hiányolsz valamit egy képről, ha az a téma része. azt értem ez alatt, hogy ha egy épületfotót nézek, akkor zavar, ha akárcsak egy antenna is lemarad, de ha a téma az épület előtti emberek, akkor az sem gond, ha lemarad az épület a második emelettől. na ez az, amiért nem értek itt egyet veled a hopperre vonatkozóan de egyetértek veled a shore-al kapcsolatban: vegyük a high noon-t. a házról mindent megtudsz, amit kell, azaz értesülsz a környezet típusáról, helyéről stb, a többi része pedig a kompozíció áldozatául esik, de szerintem ez nem zavaró (a kémény tetejének lecsípése esetleg, persze van olyan, hogy az megvan a vászon tetején, csak a keret eltakarja, tehát az nem mindig koncepcionális). ugyanakkor vegyük shore-tól a meeting street-et. ott az épített környezet a téma, ott azt mondom, hogy koncepcionális jelentősége van/lehet a lehagyásnak és egyetértek veled a legtöbb dologban. (még annyit ide, hogy ha megnézed hopper olyan képeit, aminek kifejezetten az épített környezet a témája és nem korának embere, ott nagyon ritkán találsz levágásokat.)
a másik téma talán annyira nem vág ide, bár említetted: ez az emberek fotózása.
szerintem nagyon helyes, hogy shore nem akarja megragadni az embereket a maguk teljességében. ilyen szerintem nincs. ki lett alakítva ez az igény/elvárás és a fotósokban is megvan erre a szándék, de ez szerintem nagyon álságos.
egyrészt már önmagában kérdéses, hogy mi lenne valakit a maga teljességében megérteni/összerakni/feldolgozni, itt most nem a kép szempontjából értem elsősorban, hanem pusztán a mentális reprezentációéból. az mindenesetre számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy ehhez rengeteg idő kell. azok a fotók amik itt viszont először eszedbe jutnak, pont nem ilyenek: híres fotósok fotóznak híres embereket: cartier-bresson beckett-et. de ezek tipikusan 1 együtt töltött nap alatt készülnek (maximum 3), az adott képen ráadásul nem tudod, hogy beckett gondolkozik vagy bambul. de azt kapod amit vársz és azt gondolod, hogy megtudtál róla valamit a kép és olvasásélményeid alapján és elégedett vagy (amúgy szeretem azt a képet és bresson portréit is, az előzőeket kicsit sarkosabban fogalmaztam meg mint gondolom, hogy világosabb legyen a lényege). persze vannak olyan portréfotók, illetve inkább sorozatok, amik beleférnek az előző kategóriába: david maccabe egy évig fotózta warholt (bár ő ugye legendásan hozzáférhetetlen), nan goldin kapcsolatait és baráti körét és környezetét fényképezte egész életében, vagy annie leibovitz legutóbbi albumában, ahol susan sontag-gal való közös életét dokumentálta.
nekem emiatt tetszenek shore portréi: az van rajtuk ami: egy srác a benzinkútnál, egy ismerős ismerőse, akivel együtt reggeliztek. semmi archetipizáló szándék, semmi látszata annak, hogy valamit le lehetne vonni a képből. nincs szociofotós jelleg sem, ahol szerintem mindig van prekoncepció, de azt már nem tudod, hogy mennyire felel meg a valóságnak az ábrázolt valóság, tulajdonképpen bizalom kérdésévé válik a dolog.
Megjegyzés küldése